Így, röpke néhány héttel részleges emigrálásom kezdete előtt arra lettem figyelmes, hogy közepes mértékű kétségbeesésemben nekiláttam emlékeket gyűjteni jelenlegi életemből, azokat mintegy átmentendő a vadiújnak ígérkező fejezetbe. Amikor például kalocsai mintás derékmelegítőt rendeltem, Anukám óvatosan megkérdezte, mióta lettem én ekkora hazafi.

Az elmúlt év(tized)ek magyar és nemzetközi helyzetét elnézve, tulajdonképpen nem is lenne meglepő, ha a magamfajta „multikulti” érdeklődésű, 21. században szocializálódott egyednek identitás-zavarai támadnának. Szerencsésnek vallom magam azért, hogy olyan családi háttérrel rendelkezem, ami mindig teret adott az ilyen jellegű önmegvalósításnak, de ugyanilyen biztos elvi háttérrel alapozta meg a szükségszerűen végbemenő ifjúkori ideológiai útkeresést.

Attól, hogy tanulmányaim magasabb szintű folytatása érdekében 2 évre elhagyom Magyarországot, nem leszek sem kevésbé, sem sokkal inkább magyar. Kevésbé biztosan nem, hiszen úgyis a magyar nyelvű sajtó lesz az első hírportálok egyike, amit egy átlagos reggelen végigböngészek. Nem véletlenül írom magyarul a blogot: fontos számomra, hogy legalább ugyanolyan színvonalon műveljem a nyelvet, mintha otthon élnék. Büszkén fogom híresztelni a világ minden tájáról érkező diáktársaimnak és új ismerőseimnek, hogy a pirospaprika, a gulyás, a tokaji aszú, a sólet és a Gundel-palacsinta hazájából érkeztem, hogy földim néhány maréknyi világhírű tudós és művész, boldogan mesélek majd a főváros csodáiról, a puszta ötösről, a trendi-cuki-jófej pulikutyáról – és biztatom a kollégákat, hogy látogassanak el a szülőföldemre, hisz’ ilyet még úgyse láttak.

Nem leszek azonban magyarabb se az eddigieknél, csak azért, mert elszakadok kis hazámtól. Nemcsak Karinthy, Örkény és Radnóti művei fogják kitenni a mintegy 6 kilónyi könyvet a csomagomban, hanem angol- és németnyelvű regények, tankönyvek is. Nemcsak kalocsai mintás derékmelegítőt viszek magammal, hanem az egyik legnagyobb múltú, amerikai-multinacionális cég (munkaadóm) logós pólóit is. Nem leszek rest helyben színházjegyet venni gagyi újvilági musicalre, vagy ellátogatni egy jelentős látványosságnak számító hokimeccsre, s megtekinteni a városi múzeumok különféle tárlatait.

A magyarságról, a jelenlegi nagy nemzeti helyzet fokozódásáról alkotott véleményem ebben a tekintetben semmiféle jelentőséggel nem bír. Az ember nem változtathat azon, hova született és hol tölti élete első pár(tucat) meghatározó évét. Ennek megfelelően nem tehet mást, mint elfogadja azt, s a számára legkedvesebb tényezőket kiemelve viseli magában, a lehetőségekhez képest büszkén, identitását. Öntudatra ébredése, függetlenedése viszont a későbbiekben képessé teszi arra, hogy amennyiben jelentős mértékben elégedetlen az adott országbeli helyzetével, és elég erősnek érzi magát pszichikálisan a nagy horderejű változtatáshoz, máshol próbáljon szerencsét.

A titok nyitja egyszerűen hangzik: ahhoz, hogy az ember ne konstans honvággyal élje mindennapjait, alkalmazkodni kell az új környezet adta lehetőségekhez, saját jó közérzetünk érdekében kihasználva azokat – még ha nem is mindig könnyű nyitottnak és érdeklődőnek maradni a velős felfordulás, napi apró küzdelmek közepette. Remélem, egy év múlva is hasonlóan optimistán látom majd az identitás és beilleszkedés kérdéseit, hátam mögött tudva a kezdeti nehézségeket...

Nagymamám tegnap kiderítette a zinternetről, hogy a Mississippi és a Missouri folyók St. Louis környékén folynak egybe, s még annak sem átallott utánajárni, hogy bizony ezen folyók sodraiban felbukkanhatnak olyan egzotikus élőlények, mint a krokodilok. Még mielőtt fejemet veszítve hamarjában kétségbe zuhantam volna, kutakodtam én is egy picinykét.

Valóban, a két fent említett folyó St. Louis fölött kicsivel fut össze, a Google Images tanúsága szerint igen látványos víztömeget alkotva. A Mississippi a világ negyedik leghosszabb folyója, mintegy 4.070 kilométerrel, míg tőle csekélyke 303 kilométerrel marad el a Missouri hossza. Na, ezek ketten jól kielégítik az Egyesült Államok vízszükségletének kb. felét.

Ami a faunát illeti, krokodilnak se híre, se hamva; aligátorokról is elvétve esik csak szó, bármi légyen is a különbség közöttük. Van viszont állati ronda aligátorhal (Atractosteus spatula), ami, mint a Wikipediától megtudtam, akár mázsásra is megnőhet, ha jól van tartva – és nem mellesleg a „csontos halak (Osteichthyes) főosztályának kajmánhal-alakúak (Lepisosteiformes) rendjébe és a kajmánhalfélék (Lepisosteidae) családjába tartozó faj”. Hurrá, örvendek a szerencsének.

Ami szerény személyem leendő élőhelyét illeti, a teljesség és pontosság igénye nélkül alább sorolnék néhány félhivatalos, nyílt forrásból származó lényegi információt St. Louis-ról.

St. Louis belvárosának kevesebb, mint 320.000 lakosa van, míg a környező, a városhoz tartozó településekkel együtt viszont simán lakják 2,8 millióan. Kiterjedését tekintve úgy 170 négyzetkilométer, a legmélyebben és a legmagasabban fekvő pont között döbbenetes 142 méter a szintkülönbség. Préri a köbön, mondhatnánk.

Időzóna tekintetében a klasszikus US Central számítás van érvényben, ami éppen 7 órával mutat kevesebbet a budapesti ketyegőktől. St. Louis és környéke állítólag átmenetet képez a párás kontinentális éghajlat és a szintén párás szubtrópusi klíma között. Ha ennél konkrétabb kívánok lenni, azt mondom, télen legrosszabb esetben mínusz 30 C° is lehet, míg nyáron mutattak már plusz 46 C°-nak megfelelő Farenheit értéket is a hőmérők. Azért, ha nem a hangzatos szélsőségeket nézzük, mínusz 6 és plusz 32 C° közötti átlag nem is olyan barátságtalan, panaszra tehát semmi ok. Csapadékból nincs sok, cserébe viszont napsütésből se.

A demográfiai mutatók felettébb izgalmas képet adnak, először is, mert a populáció 64 százaléka 44 éven aluli, az átlagéletkor 34 év. A St. Louis-ban élők nagyjából fele afroamerikai, 44 százalékot tesz ki a fehér népesség, a maradékot tekintve pedig egy combos közel 3 százalékkal az ázsiai népesség van erős kisebbségben, ha a mintegy 3,5 százaléknyi hispán eredetű kollégát a fehérek között tartjuk számon. A nők és férfiak aránya közel ideális megoszlásban, 48-52 százalékban mutatkozik.

Bár nem éppen egy világörökség, de azért néhány érdekes vagy híres jelenség akad St. Louis-ban. A St. Louis Cardinals kiemelkedő baseball csapat, a Rams az amerikai fociban jeleskedik, míg a Blues az NHL-ben ismertebbnek számító jéghoki csapatok egyike. A kultúrát erős francia és általános katolikus behatás érte a 19-20. században, ennek megfelelően alakult a modern építészet, a zene és előadóművészet – és persze a konyhaművészet.

A leghíresebb látványosság mégiscsak az ív (Gateway Arch), ami a Mississippi partján figyel és csudaszép keretet ad a horizontnak, különösen, ha a másik partról, a már Illinois államhoz tartozó East Saint Louis-ból nézzük. 192 méteres magasságával a legnagyobb ember által épített emlékmű az Egyesült Államokban, s az államok 18. századi, nyugati terjeszkedésének állít emléket 1965-ből.

St. Louis több mint 30 felsőoktatási intézménynek ad otthont (többek között a majd’ 100 éves, nemzetközi hírű Webster University), a városnak számos szépséges parkja van, na meg egy szerényebb gyűjteményt felsorakoztató állatkertje. (Ez vajon hogy jött a felsőoktatási intézmények után...?) Az üzleti élet a recesszióhoz képest szépen látszik muzsikálni, a Fortune tavalyi 500-as listájáról (bruttó bevétel szerinti ranglista) 9 jelentős vállalat székel itten. Úgy tűnik, a srácok élni is tudnak, mert rengeteg fesztivál, mulatság és szórakoztató rendezvényt vonultat fel az éves bulinaptár.

Ez hát az elmélet és röpke virtuális kutakodásom eredménye. Folytatás következik hamarosan, elsőkézből származó élmények és tapasztalatok közkinccsé tételével...

Szoktam volt mondani, az Élethez márpedig Szerencse kell. A nagybetűshöz nagybetűs dukál. A szerencse pedig forgandó, de ígérem, további közhelyekkel ezúttal nem hozakodom elő. Az viszont bizonyos, hogy a szerencse fogalma - relatív. Mint, Einstein óta tudományosan is bizonyítottan, minden ezen a bolygón.

Idővel egyre többekkel osztom meg vészesen közelgő távozásom hírét, annak okát, részleteit, nagy terveket, félelmeket és reményeket. "Kaptam egy ösztöndíjlehetőséget, MBA szakon fogok tanulni egy jóhírű nemzetközi egyetemen, az Egyesült Államokban." Ez valóban nem mindenkinek adatik meg. A reakciók igen vegyesek. Szerencsésnek mondhatom magam, mert sokan büszkék rám, örülnek a sikeremnek. Emellett, azt hiszem, jó néhányan irigykednek is, amit teljesen természetes emberi reakciónak tartok: ha valami jó történik egy embertársunkkal, hajlamosak vagyunk azt gondolni, ez akár nekünk is megadathatna. Az igaz barát az, aki be is vallja az efféle érzéseit és tudja azokat kezelni, esetleg őszinteségével a barátság javára fordítani azt, vagy éppen erőt, motivációt képes nyerni belőle - rosszindulatú és a máj egészségére felettébb káros sárgulás helyett.

Lássuk csak, miért is volnék én olyan szerencsés? A maximalista erre azt mondja, az ölembe pottyant egy több tízezer dolláros ajándék, amely lehetőséggel "csak" élni kell, hogy a továbbiakban is sikert sikerre halmozzak. A minimalista azt mondja, azért vagyok szerencsés, mert életem több mint 28 éve alatt egyetlen pillanatban sem voltam igazán szerencsétlen. Például nem esett a fejemre cserép, nem ütött el ámokfutó, nem zuhantam szakadékba vagy estem túszdráma áldozatául. Élni és a lehetőségekhez képest maximálisan élvezni azt - a legnagyobb szerencse, ami embernek adatik.

"Boldogok a lelki szegények..." No igen, könnyen elképzelhető, hogy aki kevesebbet tud a világról, szűkebb a látóköre vagy netán a lehetőségei nem terjednek messzire, hamarabb érzi boldognak magát, mint az a felvilágosult, felgyorsult "huszonegyedikszázadimetropolita", aki számára a határ a csillagos ég, s titkon tudja, sosem fogja elérni azokat a csillagokat, még ha beleszakad is, így örökké elégedetlen marad. És van a ritka, már-már kihalófélben lévő középút-fajta, józan ítélőképességű, ám mindig bizakodó és vidám értelmiségi: a reáloptimista. Szerencsés természeti adottság, mondhatom.

Visszatérve erre az én szerencsémre: végy tehát egy adag mázlit, akárminek is értelmezd annak velejét. Végy egy mindent meghatározó, örökérvényű mozzanatot, értsd, hogy hova is pottyant Téged az a bizonyos gólya. Végy egy megrengethetetlen és igaz értékrendet adó családot, egy küzdős és erős, szívvel és lélekkel teli közeget. Végy egy jó teljesítményre és továbbtanulásra sarkalló iskolát. Végy egy humorral teli, szorgos és tehetséges, kiterjedt baráti kört (sznobság esetükben nem hátrány, inkább érdekes viszonyítási alap).  Végy két felsőoktatási intézményt, melyek érdemben sokat ugyan nem adnak az ember lányának, de értékes papírt és ezzel járó, többségében fiktív érdemek érzetét mindenképp. Végy két jónevű és korrekt nemzetközi munkáltatót, akik nem átallanak tengernyi tudást áramoltatni az ifjú kollégák irányába, azok készségeit kisebb-nagyobb kihívások által folyamatosan fejlesztve.

Végy végül egy véletlenségből alaposan átböngészett öregdiák hírlevelet, s benne egy hangzatos pályázati felhívást. Végy egy gondosan összeállított, jó szokás szerint határidő előtt pár perccel leadott jelentkezési anyagot, majd egy kellemes hangulatban folytatott virtuális interjút egy fontos emberrel, biztató zárszóval. Végy két rázós, IQ-t próbáló felvételi tesztet, aztán néhány hét nagyüzemi körömrágást... végy még egy nagy lélegzetet, és egy kézenfekvőnek látszó, mégis nehéz döntés súlyát.

Ha mindebből még nem főne ki az igazi Szerencse, akkor titkos hozzávalókként érdemes a fentieket egy adag eltökéltséggel, intelligenciával, megérzésekkel, empátiával, nyitottsággal, lojalitással, maximalizmussal, iróniával, lelkesedéssel, tanulási vággyal, jókedvvel és őszinteséggel fűszerezni. Ezek nélkül ugyanis fabatkát sem ér a legnagyobb lehetőség, de minden bizonnyal maga a nagybetűs Élet sem.