Így, röpke néhány héttel részleges emigrálásom kezdete előtt arra lettem figyelmes, hogy közepes mértékű kétségbeesésemben nekiláttam emlékeket gyűjteni jelenlegi életemből, azokat mintegy átmentendő a vadiújnak ígérkező fejezetbe. Amikor például kalocsai mintás derékmelegítőt rendeltem, Anukám óvatosan megkérdezte, mióta lettem én ekkora hazafi.
Az elmúlt év(tized)ek magyar és nemzetközi helyzetét elnézve, tulajdonképpen nem is lenne meglepő, ha a magamfajta „multikulti” érdeklődésű, 21. században szocializálódott egyednek identitás-zavarai támadnának. Szerencsésnek vallom magam azért, hogy olyan családi háttérrel rendelkezem, ami mindig teret adott az ilyen jellegű önmegvalósításnak, de ugyanilyen biztos elvi háttérrel alapozta meg a szükségszerűen végbemenő ifjúkori ideológiai útkeresést.
Attól, hogy tanulmányaim magasabb szintű folytatása érdekében 2 évre elhagyom Magyarországot, nem leszek sem kevésbé, sem sokkal inkább magyar. Kevésbé biztosan nem, hiszen úgyis a magyar nyelvű sajtó lesz az első hírportálok egyike, amit egy átlagos reggelen végigböngészek. Nem véletlenül írom magyarul a blogot: fontos számomra, hogy legalább ugyanolyan színvonalon műveljem a nyelvet, mintha otthon élnék. Büszkén fogom híresztelni a világ minden tájáról érkező diáktársaimnak és új ismerőseimnek, hogy a pirospaprika, a gulyás, a tokaji aszú, a sólet és a Gundel-palacsinta hazájából érkeztem, hogy földim néhány maréknyi világhírű tudós és művész, boldogan mesélek majd a főváros csodáiról, a puszta ötösről, a trendi-cuki-jófej pulikutyáról – és biztatom a kollégákat, hogy látogassanak el a szülőföldemre, hisz’ ilyet még úgyse láttak.
Nem leszek azonban magyarabb se az eddigieknél, csak azért, mert elszakadok kis hazámtól. Nemcsak Karinthy, Örkény és Radnóti művei fogják kitenni a mintegy 6 kilónyi könyvet a csomagomban, hanem angol- és németnyelvű regények, tankönyvek is. Nemcsak kalocsai mintás derékmelegítőt viszek magammal, hanem az egyik legnagyobb múltú, amerikai-multinacionális cég (munkaadóm) logós pólóit is. Nem leszek rest helyben színházjegyet venni gagyi újvilági musicalre, vagy ellátogatni egy jelentős látványosságnak számító hokimeccsre, s megtekinteni a városi múzeumok különféle tárlatait.
A magyarságról, a jelenlegi nagy nemzeti helyzet fokozódásáról alkotott véleményem ebben a tekintetben semmiféle jelentőséggel nem bír. Az ember nem változtathat azon, hova született és hol tölti élete első pár(tucat) meghatározó évét. Ennek megfelelően nem tehet mást, mint elfogadja azt, s a számára legkedvesebb tényezőket kiemelve viseli magában, a lehetőségekhez képest büszkén, identitását. Öntudatra ébredése, függetlenedése viszont a későbbiekben képessé teszi arra, hogy amennyiben jelentős mértékben elégedetlen az adott országbeli helyzetével, és elég erősnek érzi magát pszichikálisan a nagy horderejű változtatáshoz, máshol próbáljon szerencsét.
A titok nyitja egyszerűen hangzik: ahhoz, hogy az ember ne konstans honvággyal élje mindennapjait, alkalmazkodni kell az új környezet adta lehetőségekhez, saját jó közérzetünk érdekében kihasználva azokat – még ha nem is mindig könnyű nyitottnak és érdeklődőnek maradni a velős felfordulás, napi apró küzdelmek közepette. Remélem, egy év múlva is hasonlóan optimistán látom majd az identitás és beilleszkedés kérdéseit, hátam mögött tudva a kezdeti nehézségeket...
