Korulbelul addig tan legtobben eljutottatok, hogy bucsubulik hada es panikszeru beszerzesi-csomagolasi rohamok kozepette eljott a nagy nap. Adott tehat egy, az interneten foglalt repulojegy, majdnem egesz napos pakolas Anuka aldasos es hatekony segitsegevel, borondokon ugralas, ketsegbeeses a merleg mutatojat latvan, cifra szavak, legyintes, „egyszerelunkesezmaraz”, agyba hullas. Nehany ora alvas – majdnem elalvas, hiszen mikor maskor felejtenem el beallitani az ebresztest, ha nem eletem egyik legnagyobb valtozasat megelozo reggelen?

Keles, eberegetes, kis csalad gyulik tiszteletbelistul, cuccolas, robogas a repterre.  Csupakaland, modernizalt parkolas (kedvesmamahogyvan), kigyozo sorok, nehogymar gyors es fajdalommentes legyen a bucsu. Aztan persze vegul az, merthogy megiscsak jofej banda ez az en csaladom. Kellemes es mindennel kellemesebb tarsasag a varoban, zavart bucsu, nincs tovabb, dontottem, elmegyek.

Tobben ajanlottak a Lufthansat, s magam is valamifele megmagyarazhatatlan szimpatiaval viseltetek minden german eredetu, nagyszabasu szolgaltatas irant. Emitt megerositem: nagyon tudjak a dolgukat, ketseg nem fer hozza. Az terv tehat Budapest – Dusseldorf (1,5 ora atszallas), Dusseldorf – Chicago (3 ora atszallas), Chicago – St. Louis, pont. Az elso jarat ahhoz kepest, hogy jo 20 perccel kesobb indult, csupan par percet kesett. Rejtelyes modon itt az atszallast  mindossze a szomszedos kapuhoz valo atfaradas jelentette, termeszetesen nemi ellenorzessel fuszerezve. Wow.

A hosszu út tenyleg hosszu volt, ezen meg a fritzek se tudtak segiteni. 9 ora egyhelyben kizarolag kenyelmes ulesekkel, parnaval-pokroccal, sajat monitorral, jo filmekkel (The Best Exotic Marigold Hotel, The Hunger Games es egyeb nyalanksagok), mennyei kajakkal (most is osszefut a nyal a szamban, ha arra a csicseriborsos raguval toltott kenyerbatyura gondolok), kis rajnai rizlinggel es mosolygos utaskiserokkel elviselheto. Ha azt mondom, meg elveztem is, az mar meguti a dobbenetes kategoriat, ugye?

Chicago: paras, meleg ido, es a hajam meg mindig tart. Borondujracsekkolas, fenyuzes amerikai modra, osszerancolt szemoldokok, palinkastop (dobtatok mar ki Marton-fele birs palinkat egy feneketlennek tuno, felelmetes repteri kukaba? mondhatom, szivszaggato), varakozas, elcsigazottsag a kobon. Jenkik mindenhol. Egybol levagjak, hogy 1) europai vagyok, 2) nem utaztam meg 21. szazadi belfoldi jaraton. Tipp: ha egy repteri varo inkabb hasonlit egy buszpalyaudvarra, felesleges az utlevelet szorongatni, senkit nem erdekel. Jonnek, mennek, meregetnek, mosolyognak, ellatnak jotanacsokkal (pl. hogy figyeljem a kepernyot, nehogy lekessem a gepet, de ha akarom, szolnak szivesen, ha elkezdodik a beszallas, de addig is elmeselik, milyen fantasztikusan nyaraltak tavaly Floridaban…), mert ezek ilyen gavallerok.

Toportyunyi  gepen szallingozunk a vagyott celpont fele, vegre tudok erdemben hunyni egy keveset. Erkezes, touchdown, welcome-to-saintlouis-dude. Repteri felturas ellenere hiperaktiv, szuperjofej Annamari mar lelkendezve var a hosszu munkanap utan – keressuk a borondomet, hat nem elbujt egy oszlop mogott? Gyorsbevasarlas: csak kakao legyen meg terero (utobbi meg mindig nincs). Erkezes a celhoz, begordules, welcome-to-webstergroves-dude. Csipetcsapat a klubhazban orul, mindent pikk-pakk elinteznek, Annamari rogtonzott idegenvezetest tart a campuson. Szallas baratsagos, de a higieniai viszonyok hagynak nemi kivannivalot maguk utan. A tudathoz, hogy valoszinuleg sosem voltam meg mentalisan-fizikalisan ennyire faradt, mar csak az hianyzott, hogy foltos a nagyvonaluan rendelkezesre bocsatott torolkozo es valakinek a hosszu, fekete hajaval teli parnan alszom (mar amennyit). Pfuj es bruhuhu.